A magyar szórvány napja – november 15.

November 15-e A magyar szórvány napja.
A szórványban élő magyarság mai napig példamutató módon őrzi és adja tovább örökölt hagyományait. Ezt a közösségi célt azonban csak az egység ereje képes elérni, ezért fontos hangsúlyoznunk az egységes munka közösségmegtartó erejét. Erről az egységről Tari István (Délvidék) is írt Szórvány című riportkönyvében. A magyar szórvány napja kapcsán ebből a könyvből idézünk:

AZ EGYSÉGRŐL

Vizek szorításában

Erzsébetlakkal ismerkedünk, a falu utcáit járjuk.

Erzsébetlak a vizek szorításában fekszik. Vadvizek szorongatják ezt a közép-bánáti falut – erről a házfalak is árulkodnak, a rendezett udvarok viszont arról világosítják fel az idegent, hogy Erzsébetlak bizony ellenáll a vizek szorításának.

Igen, a vizek nemcsak szétválasztják, hanem össze is kötik az embereket. Össze, sokkal jobban, amint azt a kívülálló gondolná. Erről később bizonyosodtam meg.

Menjünk sorjában!

Kezdjük az adatokkal

Miša Dimovskit, a helyi közösség titkáról hallgatom:

– Belo Blatón (Erzsébetlakon) 580 háztartás van – mondja –, 1750 lakost jegyeztünk fel a legutóbbi népszámlálás alkalmával. A falubeliek közül kb. 400-an vannak állandó munkaviszonyban. Általános iskolánk is van, melyben a kisdiákok alsós korukban az anyanyelvükön tanulhatnak, az elemi felső osztályaiban viszont szerbhorvát nyelven folyik az oktatás.

A diákok többsége az általános iskola elvégzése után Zrenjaninban tanul tovább, sokan ingáznak a felnőttek közül is, becslésünk szerint mintegy 300 Belo Blatói-i keresi Zrenjaninban a kenyerét. Az utóbbi időben javult valamicskét a közlekedés helyzete, noha nem vagyunk megelégedve az Autobanat közlekedési vállalat szolgáltatásaival. Akik három váltásban dolgoznak, azok nem térhetnek haza busszal a második váltás után. A gondol ellenére fejlődés tapasztalható nálunk. A telefonhálózat korszerűsítése ezekben a napokban fejeződött be, 120 új telefonvonalat kaptunk, tehát 40-ről 160-ra emelkedett a telefonok száma, ami azt jelenti, hogy minden harmadik házban van telefon. 1990-ig aszfaltozni szeretnénk a falu minden utcáját. A kisipar helyzetén is jó lenne mozdítani: pékség kellene meg egy gépkocsi és traktorjavító műhely, több, mint száz autó és hetven traktor van a faluban.

A lakosság nagy része többnyire többnyelvű (főleg szlovákok, szerbek, magyarok, de bolgárok és más nemzetiségűek is élnek itt), ami azt jelenti, hogy sokan legalább három nyelven beszélnek.

Vizek lebegésében

Barna Zoltán, huszonhárom éves, ő a helyi iroda vezetője.

– A fiatalok kiveszik a részüket a művelődési egyesület munkájából – mondja. – Jedinstvónak (Egységnek) hívjuk művelődési egyesületünket, mely kb. 120 aktív tagot számlál. A folklór szakkör tevékenysége külön figyelmet érdemel: szlovák, magyar, bolgár és más vajdasági táncokat tanulunk, alakulófélben a színjátszó csoportunk, egy részünk pedig a népi élet tárgyi hagyatékának begyűjtésén fáradozik, Jonas Adam szaktanácsaira támaszkodva.

– Erzsébetlak – falu a vizek között – jegyzem meg.

– Igen – mosolyodik el Zoltán –, a Begától három, a Tiszától pe dig négy kilométer választ el bennünket, a Fehér tóig másfél, a Császár-tóig pedig három kilométert kell gyalogolni, a Koča, a Nika meg a Joca elnevezésű tavak itt vannak a szánkban. A Titeli-fennsíkról úgy néz ki a falu, mint ha a vizek szintje alatt terülne el. A vizek mintha a falu fölött lebegnének.

Terepszemlére indulunk.

– Ebben a faluban valóban három nyelven beszélnek az emberek? – kérdezem Zolitól az evangélikus templom előtt.

– Igen – bólint Zoltán –, az én feleségem például szlovák, de az idősebb emberek még bolgárul is tudnak, az apám perfektül.

A piac magas beton asztalait nézem. Az árak is magasak, mi pedig komótosan csevegünk, mintha más már nem maradt volna, csak az, hogy szépen megtárgyaljuk a dolgokat.

– Sokat jártok a tavakra?

– Hogyne, legtöbben a halastóban fürdünk, május elsején kezdjük a lubickolást.

Az utcák közepén a kocsi úton a víz tükre villog, libák gágogása kísér utunkon.

– Fontosnak találtad azt, hogy visszatérj a faluba? – kérdem tőle.

Vállat von: – Itt kaptam mukát, nem akartam Újvidéken ölbe tett kézzel várakozni a főiskola befejezése után.

A fölszabadulás óta minden évben…

A falu szélén nádfedeles házak előtt időzünk. Sok helyen nádból készül itt a belső, udvarikerítés, a baromfiól . . .

Egy autó vergődik a fehér, szikes sár marasztalásában. Előtte egy köpcös ember forga ja a lapátot, kiutat csinál a járműnek. Csúszkálva, nagy nehezen megindul az autó, mi pedig szóba elegyedünk az emberrel.

– Maga is vágja a nádat?

– Eltalálták – szól vidáman. A nádvágók bandagazdája vagyok – támaszkodik a lapátnyélre. Készségesen várja a kérdéseket. A felesége mosolyogva néz bennünket.

– Negyven-egynéhány éve vágom a nádat. Volt olyan év, hogy 3000 kévét is levágtam egy télen – teszi még hozzá büszkélkedve.

– Hány főből áll egy nádvágó csoport?

– Negyven–ötven emberből.

– Egy nap alatt hány kévét lehet levágni?

– Ha jégen vágja az ember, akkor 70-et is levághat az, aki nagyon szorgalmas. No meg attól is függ, hogy milyen markos a gyerek. Én otthon megfrüstükölök, érti, kiviszek egy liter teát, ruhába tekerem az üveget, beteszem a táskába, és ebédidőig 30–40 kévét levágok. Amíg fiatalabb voltam, egy se bírt velem versenyezni. Mert ugye, ügyelni kell a kévék vastagságára, tisztaságára. A fölszabadulás óta minden évben vágtam a nádat.

– Egy nádtetőhöz hány kéve kell? – mutatok a szomszédos ház tetejére.

– Egy ilyen tetőhöz 370-380 kéve kell.

– Hol vágta idáig a nádat?

– Gardinovcin, Sajkáson, Lokon, Melencén, Eleméren… Voltunk mi már a televízióban is, nem figyelték? Egy olyan kövér, alacsony ember „felvételezett” bennünket, tudom, hogy nagyon szerette a forralt pálinkát.

Róka hozta a postát

Továbbállunk.

Egyenruhában, vadászpuskával, egy ember szólít meg az utcán.

– Én vagyok a vadőr. Meg a halőr – szól bizalmasan.

– Mióta?

– Három éve. Ráuntam az utazásra. Az autóbusz késik, motorral meg nem járhattam a munkahelyre. Érti? Hogy mondjam? A „zdravstveno stanje” nem engedi.

– Szereti a természetet?

– Igen – támaszkodik a falnak.

– Mit kap maga a természettől?

– Tudja mit, tovább hosszabbítom az életemet, megmondom én ezt magának őszintén. A természet, érti maga az ügyet. Megmondom én magának őszintén, Belo Blati az ’50-es és ’60-as években nagyon elmaradott falucska volt. Csak a róka hozta a postát, megbocsát, de így volt. – Nevet. – Most hozzon ki ebből valamit, hogy róka hozta a postát. Azt akarom én mondani, hogy idővel jobb lett. A szegény ember hová menjen? Elment nádat vágni.

– A nád húzta ki ezt a falut a szegénységből?

– Voltak olyanok is, akik szabadságuk ideje alatt vágták a nádat. Télen a parasztoknak is van idejük a nádvágásra. Mit akar még tudni?

Nem szeretném arra emlékeztetni, hogy ő szólított meg, mondom neki: – Ennyi elég is.

Az utcákon már égnek a lámpák. Megindulunk.

Az Egységről

– 1965-ben kilakoltatták a falunkat – mondja Zoli –, nagy volt az árvízveszély. Vizek vesznek körül bennünket, nos, ’65-ben felmerült a széttelepítés gondolata is, erre én nem emlékszem, ezt az öregeim mesélték, akkor még nem voltak megemelve a töltések. A szlovákok főleg Padinára, a magyarok zömmel Muzslára költöztek volna. És akkor fellázadt a falu népe. Az emberek nem akartak elmenni innét. Az mondták: itt vannak a halottaink. Meg azt mondták, ha egy helyre telepedik át az egész falu, akkor mennek. Együtt voltunk jóban-rosszban, miért választanának szét bennünket. És a falu maradt. Aztán behozták az áramot, ’67-ben csinálták a hidat.

És nem lett halastó a falu helyén.

Ballagunk a nyirkos szürkületben, és arra gondolok, hogy Erzsébetlak másik felén az a nádfeldolgozó is hamarosan felveszi egykori nevét (Egységnek hívják majd), hogy a falu művelődési egyesülete is az Egység nevet viseli, hogy az Egység elnevezéshez nem véletlenül ragaszkodnak itt annyira az emberek.

Igen, az egységnek is szilárdabb alapjai vannak.

(1985)

(In: Burány Nándor – Dudás Károly – Németh István – Tari István: Szórványban. A hatvanéves Magyar Szó tiszteletére. Forum, 2004. 191-195.

Online: http://mek.oszk.hu/05700/05788/05788.pdf)

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu