Reagálás egy botrányos javaslatra

Az arany ember – a kortárs író olvasatában

 Induljunk ki az eredeti interjúrészlet szövegéből, amit a Könyves Magazin[1] készített Tóth Krisztinával.

– Melyik könyvet kellene mindenképp levenni a [kötelezők] listáról?

– Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.

A/ Mindenekelőtt érdemes a tárgyi tévedéseiből kicsomagolni ezt az amorf szöveget:

  1. Kezdhetnénk akár a címmel is, amit sem az írónő, sem a szerkesztő nem használ helyesen.
  2. Tímea nem szereti a férjét. Ellenkezőleg: szereti Tímár Mihályt, ha a szó mélyebb értelmére gondolunk, jóllehet valóban nem belé szerelmes, hanem annak (ti. a szerelemnek) közismert vaksága miatt délceg kapitányba, Kacsuka Imrébe. Ezt fontos leszögezni, mert Tóth Krisztina kortárs író barátja, Szabó Borbála – amint a József-Attila-díjas költő védelmére kel – egyenesen azt állítja, hogy Tímea gyűlöli a férjét: Jókainál Tímea, a feleség bár gyűlöli, de alázatosan szolgálja urát.[2]
  3. Rendben tartja a házat, viszi a férj üzleti ügyeit – nos, ezzel is lehetne kötözködni, hiszen dúsgazdag úrinőként semmi gondja sincs a háztartásra -, de mégis mennyivel másként hangzik, mint a másik olvasatban: hogy ti. alázatosan szolgálja az urát.
  4. Mit kellene az alatt érteni, hogy Tímea engedelmesen szolgálja Tímár Mihályt? Voltaképp semmit, hisz egyetlen dolog híján – hogy ti. nem élnek házaséletet – semmiféle konfliktus nem merül fel: Tímeának pl. hosszú ideig nem okoz lelki gyötrelmet együtt élni feltételezett unokanővérével, Athalie-val (és annak anyjával), holott a Brazovics kisasszony mennyasszonyként sokszorosam megalázta, mint ahogy az sem, hogy férjének sorozatos és meglehetősen üzleti útjai, távolléte egyre hosszabbra nyúlnak.
  5. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin – állítja Tóth Krisztina, holott a regény legvégén – amikor a balatoni öngyilkossági kísérletét maga az író (romantikus regényekben a sors keze) hiúsítja meg, és egyúttal kimenekíti hősét a való világból, s végleg visszajuttatja a Senki szigetére -, nos ekkor, s csak ekkor beszél Tímár Noéminek az álomszigeten kívüli sikeres és boldogtalan életéről, s benne arról, hogy a hajdani török lány a felesége. Noéminek nincs tudomása erről, tehát senkivel sem osztozik, ha csak nem számítjuk ide azt az időt, amit a férfi a szigeten kívül tölt. Igen, Tímár vágyain osztozik, hisz nem tudja szerelmével, odaadásával teljesen magához fűzni, szerelmi vágyakozásának osztoznia kell az arany embernek a nagyvilág szemében elért sikereire vonatkozó ambícióival.
  6. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy – fogalmaz a kortárs író, mintha csak a puszta kénye-kedve szerint ingázna Tímár Mihály a két világ között: amikor (az) éppen ráér. Valójában az oda- és visszautazásoknak belső indokolása van – ezeknek a felismeréséhez persze mélyebben kellene ismerni a regényt, ugyanúgy, mint a többi ténybeli hiba kikerüléséhez.
  7. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér – akár egy falvédő a régimódi konyhákban: Noémi baboskendőben, magát kicsinosítva epekedve várja, hogy a férfi szakítson egy kis időt rá is. Ahogy manapság mondják: hogy hozzányúljon.

Már nem csak arról van szó, hogy ez az olvasat mennyire nem adekvát interpretációja Jókai méltán nagyra tartott művének, hanem arról is, hogy mennyire egy mai, kortárs előítélet visszavetítése – a hímsoviniszta patriarchális világ szerelmi játékszerré devalválja a nőt, megfosztva emberi méltóságától és kiszolgáltatva a társadalmi előítéleteknek és elvárásoknak.

B/ Leginkább erről kellene beszélni: nem a gyenge, inadekvát olvasat vált ki egy torz szellemiségű értékítéletet a szereplők motivációit, karakterét tekintve, hanem éppen fordítva. Egy lebutított szemlélet, az antifa harcos feminizmusa, a túlerőltetett gender homályosítja el a látást, és már a fiktív cselekmény sarkalatos mozzanatai is összecsúsznak, összekeverednek, s az egész értelmezés egyetlen harci szólammá válik – ezt a művet a mai nemzedék érdekében száműzni kell az irodalomtanításból. A kortárs entellektüeljének egydimenziós látása ez: a férfi mindig uralkodik a nő felett, aki mindig az áldozat, a vesztes, akinek esélye nincs, hogy abban a világban megőrizze személyisége integritását – hacsak nem a férfi elleni lázadásban. Antigonénak a mai normák szerint a torkát kellett volna elvágnia nagybátyjának, mint egy Charlotte Corday, Pénelopé várhatta volna haza a férjét, mint Klütaimnesztra, Élektra élhette volna a világát, ahelyett, hogy öccsére és a bosszúra várt. De későbbi nagy irodalmi korszakokra is gondolhatunk: Júlia csatlakozhatott volna a rokona gyilkosát átkozók hadához, és vidáman hozzámehetett volna az előkelő Párishoz. Lady Machbeth keményebben kiállhatott és kitarthatott volna a tettestárs férje mellett, Hamlet anyja második virágkorát élhette volna a vérmes Claudius mellett lepattintva magáról a megkésett kamasz fiacskáját. (Nem mellesleg ez utóbbi szellemében született kortárs átdolgozás volt már érettségi feladat, 2008. év májusában: Kiss Csaba (1960–) Hazatérés Dániába című drámája Shakespeare Hamletjét dolgozza át, írja újra. Mennyiben állítja be másként a két műből származó alábbi két részlet az anya és fiú viszonyát? Milyen nyelvi, stilisztikai jelek utalnak a két drámai alak kapcsolatának különbségeire?)

Ahogy keresem az irodalmi párhuzamokat, hirtelen beugrik a római szín, Cluvia pajzán éneke: Bolond világ volt hajdanában: / Lukréciát az özvegy ágyban / Hogy megkereste szép gavallér, / Nem lángol ajka, több kéjt nem kér, / Tárt szűvel nem fut bordélyházba, / Hideg vasat merít magába. – / Örüljünk, okosabb világ van, / Örüljünk, hogy mi élünk abban.

Mintha Jókai kortársa, Madách nemcsak áldozatául esett volna a kortárs illuminátusok és az aufklärista racionalizmus vádjainak, hanem előre belelátott volna a szellemi hanyatlás efféle bugyraiba: az észelvűség buldózere eltakarít maga elől mindent, ami nem olyan, mint ő – az érzelmet, az áldozatot, a méltóságot és a női lelkiség egyéb varázslatait. Valóban, annak az irodalomnak, amit ma a kortárs szemlélet preferál, Madame Bovary az előfutára, hozzá képest Natasa Rosztova egy orosz vidéki libuska, Anna Karenina bátorsága csak a vonattal szemben nagy, saját osztálya előítéleteivel szemben marad alul.

Ha a magyar irodalom nőalakjait vesszük példának: Marie húsz éven át tűrte Baradlay Kazimir, a kőszívű zsarnokoskodását, mígnem fellázadt a férje végrendelkezéseivel szemben, Mikszáth Rozalicskája, lelkecskéje áldozatává válik a férfiak ostoba hatalmi gőgjének, utoljára a szerelme, az új polgármester ítélkezésének. Móricz legjobban megrajzolt hősnője, az Úri Muri Rhédey Esztere nagyságrendileg múlja felül lélekben, szerelemben, nőiségben a kis kapáslány szeretőt, Szakhmáry Zoltán protazséját. S ha Édes Annára gondolunk: csak a baloldali értelmezések engedik meg a szörnyű gyilkosságot mint action gratuite-t (Kőszeg Ferenc), az író a néma és szenvedő hősnője mellett áll ki, ahogy dr. Moviszter is.

Ha már korábban érettségi feladatra hivatkoztam a gender-szemlélet egy korábbi szimptómájaként, akkor hadd citáljam ide a Kaffka Margithoz kapcsolt 2005. évi érvelési szövegalkotási feladatot is: Olvassa el figyelmesen Kaffka Margit (1880-1918, költőnő) véleményét! Érveljen az írónő felfogásának igazságtartalma mellett vagy ellen! „Egészen külön mítoszvilága, mondaköre és irodalma van az „ember” történetén belül az asszonyi sors különarcú tragikumának, amit e néhány szomorú szóban lehetne összefoglalni: tehetetlenség és epedés, lekötöttség, várás, félés, tűrés, – szívós és gyötrődő erőfeszítések a passzivitásból kitörésre (…) – a másik oldalon néhány elbűvölően gyönyörű életremeklés – (…) A legújabb idő – úgyszólva a szemünk láttára nagy és hirtelen, válságos változásokat hozott az asszonyi lélekben; kifejlődött a new-woman (az új nőideál), az új asszony kétségtelenül értékes és egyre terjedő típusa.” Tóth Krisztina leminősített női sorsait foglalja össze: tehetetlenség és epedés, lekötöttség, várás, félés, tűrés…

Ahogy a kultúr-antropológus kutató, Horváth Júlia Borbála tömören és találóan fogalmazta meg: a szélsőséges genderideológia viszont betegesen ragaszkodik a nemi sztereotípiákhoz, amelyek szerint például egy nőnek kinéző lény szükséges ahhoz, hogy legyen otthon ebéd, vagy az ingek kivasalva sorakozzanak a szekrényben.[3] Minden bizonnyal – a releváns olvasmányélmény és szövegértés helyett – ezek a sztereotípiák buggyantak ki a jeles kortárs írónő nyilatkozatában, aki elhamarkodottan és meglehetős felszínességgel – ámbár tökéletesen megfelelve a pc és a mainstream elvárásainak – leminősítette Jókai nőalakjait.

C/ Ez a kiprovokált vita, szellemi hullámverés – nem mintha állóvíz venné körül az irodalomtanítást, különös tekintettel a kötelező olvasmányokat – sok sebből vérzik. S nem is biztos, hogy az a legalja, hogy az írónő kapott hideget-meleget, ahogy már ez a közösségi médiában lenni szokott, ha ismeretlenek gátlástalanul élhetnek vissza a szólásszabadsággal.

Nekem – és nem kevés magyartanárnak – nagyon rossz üzenete van annak a posztnak, amit érdemes ideidézni: A most fellángolt Jókai-nőalak vitát is csak azok nyúzzák, akik nem beszélgettek még valódi tinikkel arról, hogy mit is gondolnak ők Tímea vagy Noémi viselkedéséről. Hiszen van véleményük, sokszor nagyon is értelmes, amiből én is mindig tanulok.[4] Egyrészt a stílus! Hogy azok nyúzzák a Jókai vs. Tóth Krisztina vitát, akik nem tudnak szó nélkül elmenni amellett, hogy újabb ágyútámadás érte a magyar irodalom egyik klasszikusát (ahogy szinte minden héten a kötelezőket, a klasszikus irodalmat, a nemzeti kánont) Mintha azt leplezné ez a szókép, hogy a progresszív oldal inkább már agyonhallgatná az egészet – ha már nem tudja teljesen a szabad véleményalkotás liberális értékének az aljas megtámadásaként interpretálni vagy bevésni a köztudatba. (Leginkább a már hivatkozott Szabó Borbála publicisztikája erőlködik ezért vagy az index podcastja.[5])

Ugyanakkor nem tévesztendő szem elől, hogy a kollegina milyen sommás véleményt alkot azokról, akikkel nem ért egyet: soha nem beszéltek még valódi tinikkel – értsd: ezek az irodalomtanárok nem beszélgetnek a tanítványaikkal, lenyomják az anyagot, ha tetszik, ha nem. Számonkérik a bemagoltatott ismereteket, nem törekszenek arra, hogy a kötelező irodalom feldolgozása élményszerű legyen, nem kezdeményeznek beszélgetést, vitát. Egyszóval, akik fennakadnak Tóth Krisztina bátor és tiszta szavain, azok kretének, az irodalomtanítás selejtjei, a múltból itt maradt múmiák, akik még életrajzot is követelnek, sőt a történelmi háttér elmélyült ismeretét: eseményeket, fogalmakat, irodalomtörténetet, stb.

Nem akarom túlfeszíteni ennek az egyetlen gondolatsornak a kereteit, de mintha a posztban az is megfogalmazódna (vagy beleérthető lenne), hogy ti. az igazi (őszinte) tinik ugyanazt mondják Az arany ember hősnőiről – ha valaki odahallgatna a véleményükre -, mint Tóth Krisztina. Aki tehát semmi újat nem közöl a hivatásuk magaslatán álló magyartanároknak, akiknek hiteles kommunikációjuk van ezzel a korosztállyal.

De szerintem éppen ez az, ami téves valóságértelmezés. Az a tizenéves, aki elolvasta Jókai romantikus regényét (tételezzük fel, hogy akadnak még ilyenek), az nem alkot ilyen véleményt Tímár nejéről és nőjéről – hacsak nem betlizett, és pár oldalas netes sablonszöveg alapján tájékozódott a regény felől. Amikben még mindig tartja magát az ázott búzából sütött cipó sztorija, Tímár első nagy biznisze – vagy az a tévképzet, hogy a kis Dodó (az első) egy a szigeten lebabázott csempész-asszony gyermeke, ahogy azt Teréza mama előadja a visszatérő egyszerű hajóbiztosnak.

Ha valaki kellő alázattal, türelemmel és szellemi nyitottsággal olvassa a regényt, azt Jókai elvarázsolja a cselekményfűzéssel, a históriailag érdekes és részletes környezet- és természetrajzzal, a jellemteremtés és a jellemábrázolás művészetével. Annak eszébe sem jut az egészet olyan módon földhözragadttá tenni, a sivár hétköznapiság lapos és banális világába lerántani, mint azt Tóth Krisztina tette: Tímár egy meggazdagodott kényúr és kéjenc, a felesége egy mártír, a szeretője pedig megelégszik azzal, ami neki a Senki szigetén egy másik asszony férjéből jut. Teljes hittel állítom, hogy a mai tinédzserek éppúgy idealisták még ebben a korban, éppúgy vágynak a teljességre és idegen tőlük a kompromisszum, az alku, mint számtalan más korábbi ifjú nemzedék[6]: hisznek abban, hogy Tímár bűntelenül jutott a kincs birtokába, hogy méltán nyerte el Tímea kezét, elfogadják a szerencsétlenné tett török lány szerelmi rajongását egy hozzá méltatlan férfi iránt, mint ahogy hisznek az igazi szerelemben, Tímár és Noémi egymásra találásában – ugyanakkor már van fogalmuk a valós világ képmutató voltáról, amiből a kitaszított, kivonult és amivel szembefordult Teréza mama egy eszményi anya, egy tiszta nő.

D/ Végül még egy akut dolog: a kortárs irodalom preferálása a klasszikusok rovására.

A neves irodalmár tézise értelmében a kortárs irodalomnak sokkal nagyobb teret és súlyt kell adni az irodalomtanításban, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a jelen irodalma felől érdemes a múlt irodalmára tekinteni.[7]

A „kortárs szemléletű” irodalomtanítás lehetőségei[8] c. doktori értekezés szerint a magyar irodalomtanítás válságát csak a kortárs irodalom illetve a kortárs szemléletű irodalomtanítás erőteljes bevonásával lehet leküzdeni.

Lenne egy csekély filozófiai probléma: a kortárs szemlélet eluralkodása a művészetben, irodalomtanításban s általában a közbeszédben, közműveltségben könnyen járhat azzal, hogy az ifjú nemzedékek a ma foglyaivá válnak. Éppen elég számukra az az új technikai-kommunikációs világrend, ami rájuk terpeszkedik, s ha még a szellemtudományok, a humán műveltség is feladja a történetiség elvét, hogy ti. a jelen a múlt felől értelmezhető, a kortárs művészet a klasszikusok mentén, a kortárs irodalom a régi litteratúra hagyományai függvényében, akkor végképp semmi nem marad, ami ezt a szerencsétlen Z generációt kizökkentse a ma bűvköréből, kiragadja a virtuális világból, és visszafordítsa a tekintetét arra, ahonnét jött, amibe beleszületett, ami körülveszi, ami az ő egyedi világa. A szabadságukról van szó, amikor a kor fogságából kivezető szellemi, menedékutakkal kínáljuk őket.

Például egy klasszikussal, egy romantikus regénnyel. Az arany emberrel.

Hát fennmaradt még e nehány levél

A nagy napokból, mint végrendelet,

S nem bírja mégis lángra gyújtani

A korcs utódot, tettre ingerelvén,

Mely mesterkélt világtokat ledönti?[9]

Forrás: Szolnoki Tibor írása, onlinemagyartanár FB oldal)

[1]https://konyvesmagazin.hu/friss/tizenegyes_ott_anna_toth_krisztina_olvasas.html?fbclid=IwAR2yjunnjR-n_jv15dYS334FV0zZ3FUdmcnaffT2yRTzfzOlauPLSiQ86qA&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202102&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_20210

[2]https://444.hu/2021/02/25/toth-krisztina-es-a-magyar-politikaporno?fbclid=IwAR3e9lcPxHA9xO9i7zYyjLn7V2SMMn0L31ickXuGiReEa7E_t9OEIDkcz6A

[3] https://magyarnemzet.hu/kultura/amit-most-lattunk-az-egyfajta-irodalmi-szobordontogetes-9438155/

[4] fb- hozzászólás, Verbanics Tünde

[5] https://index.hu/kultur/2021/02/27/mire-kotelez-a-kotelezo-olvasmany-/

[6] Ady: A Tűz márciusa c. versének az örökösei

[7] Arató László: A szöveg vonzásában.

[8] Csobánka Zsuzsa Emese doktori disszertációja

[9] Az ember tragédiája – falanszter-szín

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu